Én elmentem a vásárba…

…de előtte még egy kávé mellett némi társasági életet éltem a számítógép közbeiktatásával, s azt találtam ígérni egy kedves barátnak, hogy majd elmesélem. Már ugyanis a piacozást. Mert ő szereti a piacos történeteket. Más történeteket is szeret, mi több, szebbnél szebbeket tud maga is, de most az én piacomra lett kíváncsi.

A piac ideális történet-keletkezési helyszín. Van belőle ugye többféle is, az autópiactól a használtcikk piacon át a virágpiacig sokféle, de a zöldségpiac sem csak önmagáért való dolog. Már a régi görögök és rómaiak óta tudhassa, aki odafigyelt Tibi bá örökbecsű mondataira az ötödikes töri órán, hogy ott a zöldség mellé politikai továbbképzést, helyi pletykát is könnyedén begyűjthetett az érdeklődő, sőt bizonyos korokban egy-egy akasztás is kinézett, ha jókor volt jó helyen a polgár.

Ezért aztán az emberek többnyire szeretnek piacozni. Számomra az egyik legcsodásabb dolog ebben a szenvedélyben az elvegyülés. Az, hogy annyi arcot lehet megnézni, annyi történetet lehet az arcok mögé képzelni, kitalálni a kosarakba pakolt áruból, hogy hol mi lesz az ebéd. Na, igen. A kosarak. Mert piacozni csak kosárral lehet. Méghozzá fonott kosárral, mert a piacozáshoz az való, nem holmi áruházi műanyag szatyor. Látni mostanság olyat is, hogy a kosár ugyan stimmel, de be van föstve kérem pink színűre, aztán még egy édes kis fodros vászonhuzatka is kilóg a belsejéből. De az ilyen megcsúfolt kosarat cipelő nők nem is igazi piacolók, tessenek csak megfigyelni: magassarkú cipőben tipegnek a sorok között, soha nem szoktak alkudni a petrezselyemre, és végül terepjáróval távoznak.

Azt hogy végérvényesen itt a tavasz, szintén a piacon lehet megneszelni. Például abból, hogy Sanyiúr megjelenik a tojásos kosárral. Nem sokkal a lángosos után van az asztalkája, rajta a hatalmas kosár a tojásokkal. Minden áldott alkalommal kis ál-dohogással üdvözöl, „azt hittem már nem is jön”, ami azért édes, mert gyakorlatilag még szinte ki sem rámol, mire én kora reggel odaérek, stabilan az első vevője vagyok. A süteményeim ettől fogva szemmel láthatóan sárgábbak, holmi vegyi fegyverekre gyanakodni ezúttal nincs okom: az öreg elszánt biotermelő, a tyúkjai kukoricával sárgítják a tojásokat, amiről sosem mulaszt el tájékoztatni. Bár évek óta csak tőle veszem a tojást, valahogy hozzátartozik a rituáléhoz, hogy szigorúan lajstromozza: a legrégibb tojás hat naposnál nincs több, de nem valószínű, hogy abból került bele, "drága, egyesével üsse fel, bár friss mind". És közben érzelmesen néz a szemembe. Csoda-e, hogy alig várom, hogy Sanyiúrtól pár asztalnyira a „bulgár bácsi”-nál megjelenjenek a fejes saláták és lehessen e két dolog mennyekben köttetett nászát, a tojásos nokedlit fejes salátával elkövetni.

A bulgár bácsi nem különösebben érdekes dolgokat árul, répa, krumpli, paprika, stb. Viszont tud valamit, amit én kicsi gyerekként (nem mondtam? anyukámmal is ezen a piacon töltöttük a szombat reggeleket) tőle láttam először: bicskával, kézből reggelizni! Az ám a csuda: az egyik kezében tartja a szalonnát és a hagymát, a másikban a kenyeret és a bicskát. Olyan boszorkányos ügyességgel tud így falatozni, hogy ha nem is vettünk semmit nála, ezért a produkcióért, muszáj volt arra kanyarodni.

Bulgár bácsinál szokott megjelenni az első zöldborsó is. Az első leves, igazi frissből, aprócska répákkal, vajasgaluskával, esetleg meg sem főzve, hanem fejtés közben szórakozottan megeszegetve a zsenge szemeket, hogy aztán csodálkozva lássam, ebből már nem kerekedik ki egy levesnyi, akkor viszont lehet hívni a kiskorút, nyugodtan megehetjük a többit is nyersen. Esetleg pucolni hozzá répát, meg zsenge karalábét, ha már a levesnek úgyis lőttek.

A piacban azt is szeretem nagyon, hogy mindenki tud mindent. Nem csak az aktuális környékbeli pletykákat, hogy a Kucseráék kisebbik fia megnősül, vagy hogy megint részegen látták az öreg Móricz bácsi feleségét, micsoda szégyen, hogy egy idős asszony ilyen ivós, de hát megvan azoknak is a maguk baja…, meg ilyeneket, hanem hogy rólam is! Emlékeznek mit vettem, mi készült belőle, kérdik finom lett-e a kalács, jól sikerült-e a vendégség, hogy van az a nagy fia, drága, most mondja meg, hogy nőnek, maholnap esküvő!

És naccságának szólítanak egy ideje. Ezért sem tudok haragudni, mi több, imponál, pedig nyilván valahol elértem azt a megfoghatalan, bár jelentős pillanatot, ahonnan az életkorom és a csípőm körméretének összege indukálja ezt a megszólítást. De magáznak mellé, nem úgy, mint az IKEA, ahol kicsit sem érzem barátságosabbnak a légkört attól, hogy tegeződve érdeklődik a polcfelirat, nem felejtek-e el a Smörge polcomhoz Lakki csavarokat is vásárolni? Engem kérem inkább naccságázzon a Sanyiúr. Az nekem olyan otthonos. Meg az aranyoskám. Mert az Ilonka néni, aki anyukámmal járt egy iskolába, aranyoskámnak szólít. És isteni fejtős babot árul, mikor annak szezonja van, és olyan zománcos egyfülű bögréből méri, aminek az alján egy körömnyit hiányzik a zománca. Viszont kék virág van az oldalán.

Mármint a bögrének. Az Ilonka néninek nem, neki bordó nylon otthonkája van. Bármilyen hűvös is legyen, maximum vesz alá két-három réteg pulóvert, de a legfelső réteg mindig az otthonka. Amolyan névjegy féle.

Mire az ember megteszi az első két tájékozódási kört, árakat memorizál, felhozatalat gusztál, körvonalakban felskicceli a fejében az ebédet, szóval addigra már birtokában van egyszersmind a környék aheti történeteinek, összefutott egy régi osztálytárs mamájával, akitől megtudhatta, hogy mit sem változott tinédzser kora óta, rácsodálkozott, hogy a Katiéknak milyen édesek az ikrei, s hálát ad a magasságosnak, hogy nem neki kell egy időben két égetni való utódot lebeszélni a „jajdeédesanyúúúúúúvigyükhaza” kisnyulakról. Most már talán érdemes benézni a köszörűs bácsi bódéjába, ott a lángosossal srégen, biztos kész az érkezéskor beadott olló, gondosan újságpapírba göngyölve, hogy az kerüljön alulra. Lehet sorban megvenni az újkrumplit, zöldséget, spárgát (ha visz két csomagot, magának hatszázér’), s végül az epret. Igen, epret is vettem, bár még drága, viszont már eperízű, illatos, és erősen kívánta a köz.

Így esett a mai piac, drága Terka, ölellek szeretettel!