A pünkösdi rózsa, kihajlott az útra...

Pünkösd vasárnap van. Mivel pár éve már annak, hogy éppen aktuális pártunk és kormányunk úgy döntött, az ilyenkor szokásosan következő hétfő a továbbiakban pirossal írandó a naptárakban, hosszabb a hétvége, ráadásul Pártai Átvonuló Felhőzet Lucia is napos, meleg időt mondott, ünnep ide, várható vendégek oda, gyorsan bedobtam egy adag ágyneműt mosógépbe, mert azok ilyenkor olyan jó, napszagúra száradnak a kertben. A napszagú ágynemű pedig a tavasz első csalhatatlan jelei közé tartozik, miként az is, hogy a héten vettem egy új szandált és hogy a teraszajtó egész délelőtt tárva lehet. Kár, hogy a további jelek között van ez a nyárfa-pamat izé, meg az ő repkedése is, amitől délutánra úgy nézett ki a nappali, mintha egész álló nap vattacukorral kardoztunk volna. Pedig egészen mást csináltunk.


Én például utánanéztem kissé, mit és hogyan kellene ünnepelni, miután az ágyneműt majd kiteregetem.

Pünkösd, a húsvétot követő ötvenedik nap, mozgó ünnep, neve a görög pentekosztész ‘ötvenedik’ szóból ered. Eredetileg a zsidó nép jeles napja volt, a befejezett aratást, később pedig a Sínai-hegyi törvényhozást ünnepelték a Pészah szombatját követő ötvenedik napon.

A keresztény egyházi ünnep története azonban a következő: Krisztus mennybemenetele után, az ötvenedik napon az apostolok összegyűltek, majd hatalmas zúgás, szélvihar támadt, s a szentlélek lángnyelvek alakjában leszállt a tanítványokra.

“És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, ahol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdének szólni más nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk.”

Ekkor Péter prédikálni kezdett, beszédére sokan figyeltek, követték, megalakultak az első keresztény gyülekezetek. Pünkösd tehát az egyház születésnapja.

Jelképe (többek között) a pünkösdi rózsa, melynek szirmait a mosdóvízbe szokták szórni, s ettől remélik, hogy egészségesek lesznek. Hát, ez most elmaradt, egyrészt mert a mosdóvíz manapság a nem annyira pünkösdi (zuhany)rózsából jön, eképpen a szórás megoldhatatlannak látszott, mi több, a globális felmelegedés nevű divatra fittyet hányó pünkösdi rózsám nem volt hajlandó kinyílni az ominózus reggelre, tehát az egészségmegőrzés oltárán valami mással kell majd áldozni.

Nézzük csak, mit lehetne még feléleszteni a néphagyományok közül?

Mondjuk, adódik ez a pünkösdikirály megválasztása nevű cécó: amolyan legényvirtus volt ez anno, lovasversennyel, tűzugrással. Aki a legderekabbnak bizonyult, egy álló évig ingyen ihatott a falu kontójára és minden mulatságra hivatalos volt. Még korábban pedig amolyan vitézi szokás lehetett, a katonák maguk közül választottak egy évre királyt. Balassinál a következők olvashatóak e tárgyban:

Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókat könnyebbítő szele,

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Néma fülemüle torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Neked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyóvizek, kutak csak neked tisztulnak,
A jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagjokat,
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még a végbeli jó vitéz katonák,
A szép szagú mezőt kik széjjel bejárják,
Most azok is vigadnak, az időt mulatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki pedig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még a föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenként jó szívből,
Igyunk-lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Na, akkor célnál is vagyunk: igyunk-lakjunk egymással vígan, szeretetből! Ez pont meg fog felelni a mai program alaphangjának. Barátaink várhatóak némi beszélgetés, mesélés, történetcserebere céljából. Azt is olvasom, hogy a régiek a nagy nyári munkák időszaka előtt, még utoljára megpihentek Pünkösdkor: ünnepelték az új életet, a természet éledését, imádkoztak a bőséges termésért, gyermekáldásért. Részünkről gyermekáldásra már nem-igen vágyakozunk, maradhatnánk tehát az ünneplés és a megpihenés fejezeteknél. Egyébként tényleg, mintha az utóbbi napokban feléledne minden: a madarak fészket raktak a szomszéd kertben, idehallik a csivitelésük, a terasz virágain méhecske zümmög

és a fiam is indulóban van, ha kérdezem hová megy, valami lányt emleget, majd jön. Aha. Taaaavaaaaszi szél víííízehet áraszt…
Már csak azt kellene kideríteni, milyen konyhai-gasztronómiai szokások kötődnek e naphoz, mielőtt korgó gyomorral ünneprontó kérdéseket fognak nekem szegezni a családtagjaim és a vendégek.
Azt mondja az írás (nem, nem AZ az írás, hanem a Google), hogy Pünkösd hagyományos étele a rántott csirke és az idei liba uborkasalátával. Juhtartó gazdáknál szokásos a pünkösdi bárányból való ételek készítése: báránysült példának okáért.
Egyes helyeken tojásrántottát ettek reggelire, hogy sárga legyen a kender és vélhetően a termékenységet szimbolizáló tojás minél sokoldalúbb felhasználása érdekében szintén kötelező volt valamilyen édes tésztaféle, kalács készítése. Oké, vettem: Bárányt húsvétkor sütöttem, annak ugye alig ötven napja, nagy siker volt, így festett felszeletelve:

Rántott csirkét holnapra ígértem uborkasalátával (az örök forradalmár lelkem: vasárnapi ebéd hétfőn) így tehát lovagoljuk meg ezt az édes tészta vonalat!

Legyen mondjuk aranygaluska. Az aranygaluska szerintem olyan, mint Shrek szamarának a parfé. Az aranygaluskát mindenki szereti. Hallottál már olyat, hogy valaki azt mondta volna: úúúúúúútálom az aranygaluskát? Főleg igazi vaníliamártással...
2,5 dkg élesztőt megfuttatok a teljes (2 dl) mennyiségből elvett fél deci langyos tejben, amire persze mindenkinek megvan a maga mesterfogása, de ettől még az élesztőn (leginkább a frissességén) múlik, akar-e futni aznap, vagy nem. Mindenesetre egy kevés cukor sokat javít az életkedvén. Ha kész, akkor ezzel a bugyborékoló, bizarr kinézetű löttyel, 4 tojássárgájával, 8 dkg lágy vajjal, csipet sóval, 6 dkg porcukorral és 50 dkg finomliszttel meg a maradék meglangyosított tejjel lágy kelt tésztát gyúrok. Meleg helyen kelesztem egy órát, majd lisztezett deszkára borítom, nem túl vékonyra kinyújtom, és egy pohárral galuskákat szaggatok belőle. Egy mély jénai edényt kivajazok, a galuskákat olvasztott vajba mártom, majd óvatosan meghempergetem porcukorral elkevert darált dióban, és szép sorban (több emeletet egymásra sorjázva feltöltögetem az edényt. Ha elfogyott a galuska, és/vagy megtelt az edény (akkorát válasszunk, hogy azért még maradjon hely a hő hatására erős növekedésnek induló tészta számára), újabb kb. fél órás pihentetés, kelesztés következik, huzatmentes, meleg helyen. Ha bíztatóan megemelkedett, a tetejét megkenem a maradék olvasztott vajjal és 200 fokos sütőben megsütöm.

Művünk elengedhetetlen része a mártás, avagy sodó, még avagyabb a szósz. Az aranygaluska-rajongók igen széles néprétegei két iskolát különböztetnek meg e tárgykörben: jelesül a vaníliamártás kontra borsodó fanok egy (fehér)asztal mellé kerülve süteményesvilla-hegyig menő vitákat képesek folytatni saját igazuk bizonyítására. Magam a vaníliások táborát gyarapítom, s bár gondolom ennek nyílt felvállalásával most olvasóim egy részének elvesztését kockáztatom, mégis álljon itt a műleírás:

Fél liter tej és fél liter tejszín elegyét egy egész vaníliarúd kikapart belsejével és magával a felhasított rúddal együtt forráspontig melegítem, majd a tűzről leveszem. Tíz tojás sárgáját 20 dkg porcukorral nagyon alaposan kikeverek, majd lassan, folyamatosan tovább keverve beleöntöm a forró vaníliás folyadékot. Visszateszem a tűzre és állandóan keverve alacsony hőfokon addig inzultálom, amíg kissé besűrűsödik. Ekkor jégkockákkal megtöltött tálba állítva a fazekat tovább keverem, míg kihűl. (A végén a vaníliarudat persze kidobom belőle)

Heej, ha ezt az én galambocskám, Galuska Galagonyovics megérhette volna...