Mázassági krémforduló

Mikor immár harminc napja dolgozom többé-kevésbé megszakítás nélkül (illetve ez nem igaz, mert közben majd’ megszakadok), akkor egyszer csak eljön a pillanat, hogy már egy magasabb hangfekvésben nyávogó pénztárosnő (vanönnekosankártyája?) is mélyen alatta van az ingerküszöbömnek.

Az év többi részével ellentétben ilyenkor délutánonként a Zuram tér meg korábban kis hajlékunkba, s ő próbál egyrészt kitérni a még munkahelyi stressztől villámló tekintetem elől, másrészt viszont visszarángatni a családi élet nevű hagyományőrző társasjáték keretei közé. Sokéves tapasztalatunk szerint a célravezető módszer – tekintettel arra, hogy leveles a május, virágos a rét, valamint a globális felmelegedés miatt ez az évi rendes egyhónapos szívás a kánikula első heteire esik, a következő.

Az ember átnyalábolja hazaérkező feleségét, mint valami plüssmackót, vicces tánclépéseket imitálva elráncigálja a hűtőhöz, kivesz egy korábban célirányosan elhelyezett üveg bort - vigyázva, hogy az ne érjen a feleség hátához, mert akkor visít - kitámolyog vele a teraszra, lehuppan valami karosszékbe, és a csicsergő madarak hangjával némileg szinkronban simogatja a Dr House-ig. (Nem a széket!) Tudom ajánlani terápiásan, nincs az a köcsög hivatal, vagy soha véget nem érő útfelújítás miatti forgalmi dugó, aminek hatását ne oldaná fel rövid idő alatt egy ilyen terápia. Ja, és nem a bor miatt!

Na de vissza a címben rejtőző eseményhez. Szóval volt anno az esküvő. Egy jól működő élettársi kapcsolat esetén ma már nincs a tradícionális késztetésen kívül igazán komoly indok arra, hogy miért kellene esküvőt tartani. Fizikailag tényleg nem lehet felfedezni tettenérhető különbséget a két fémkarikán kívül. És mégis más, mégis jobb: a férjemmel megyek színházba, a férjem ingjét vasalom ki, nem beszélve arról, hogy sokkal izgibb nős pasival ágybabújni...

Így aztán hozzámentem álmaim férfijához, Bruce Willisnek meg üzenem, hogy bukta a dolgot.

Ha azután még tíz év történései sem tudják feldúlni ezt a negédes szituációt, akkor bizony ez ünneplésért kiált. Jó, jó, az ünneplést nem komolyan értjük ebben a szövegösszefüggésben, menjünk le mondjuk a Kalla-birtokra egy vacsora erejéig a legközelebbi hozzánk-tartozókkal.

Kalla Kálmánt, a leghíresebb magyar séfek egyikét még akkoriból ismerem, mikor a Gundel konyháját vezette. Tanfolyamot tartott, lelkesen vezette be a megilletődött civileket a konyhaművészet magasabb régióiba, személyesen állt oda és igazgatta a kezünket, hogyan tartsuk a spárgát pucolás közben, apró trükköket árult el, évtizedek alatt kikísérletezett recepteket osztott meg az arra kíváncsiakkal. 2007. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Elnöke a magyar gasztronómia megismertetéséért, a Gundel Étterem újbóli világhírnévre emeléséért a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét adományozta neki.

Azóta már a nyugdíjasok nem annyira keserű, viszont házilag sütött kenyerét eszegeti Sümegprágán, s néha, ha kedve úgy hozza, nyolc-tíz fős asztaltársaságot kényeztet főztjével, barátságos, közvetlen vendégszeretetével. Házuk emeleti részén pár vendégszoba biztosítja a kellemes esti vacsora és borozás utáni nyugodalmat, aggodalomra tehát semmi ok, lehet iszogatni büntetlenül.

A tökéletességhez – ha már ünnep - csak annyi volt hátra még itthonról, hogy telefonon egyeztessem a mesterrel, a féltve őrizgetett (még toszkánai nyaralásunkról hozott) boraink közül melyiket vigyük, milyen fogásokat talált ki, hogyan is alakul a menüsor.

Azt már korábbi látogatásunk óta tudjuk, hogy a helyszín több mint kiváló egy romantikus hétvége eltöltésére, hogy ne menjek messzire, a kertből simán rálátni a sümegi várra.

Viszont sehol egy tikkadt turistacsorda, közel-távol fia matyóbaba-vásárlási lehetőség sincs. A teraszon, a vendég mellett hófehér cicus hever el lustán, az asztalon friss pogácsa, házi körtepálinka, melyben a cérnával összekötözött aszalt körteszeletek képezik az „ágyat”.

Az előtérben csodálatos minitárlat az évtizedek óta szaporodó rádligyűjteményből, orrunkat minduntalan a terasz körüli fűszernövények illata csiklandozza. Idill.

(Volt lemenő nap is, de az már nagyon izé…)

Az előzetes megbeszélés nem csak a borokra terjedt ki, személyes mániám, a spárga szerencsére Kálmánnak is kedvenc alapanyaga, ráadásul igen rövid szezonja is most van. Így nyilvánvaló volt, hogy az ételsorban többszöri felbukkanása várható.

Kies hazánkban - teljességgel érthetetlenül egyébként, a kutya nem törődik vele, mondhatnám rétegprobléma. Már csak azért is furcsa dolog ez, hiszen éghajlatilag frankó kis spárgatermőhely volnánk, de valahogy nem nagyon kattannak rá a gazdák. Bezzeg a burkusok, ők viszik Európában a prímet spárgafronton.

Most attól tekintsünk el, hogy tele van vitaminnal, meg méregtelenít, az ilyen dumáktól minden jobbérzésű férfinek el szokott menni az életkedve, ők ugye tisztán az élvezetre gyúrnak az asztalnál is, pedig ez a furi növény nagyjából az atomkatasztrófa ellen is véd a szakirodalom szerint. Neve amúgy azt jelenti, hajtás. Görög közvetítéssel a perzsából jön, naná, hogy tudták Xerxeszék, mire kell rámenni: a friss rügyecskére! Szóval május-június táján a magára valamit is adó gasztrosznob elsétál a piacra, s kiválaszt magának egy csokorral (liliomféle úgyhogy teljesen korrekt, hogy csokorba kötve árulják). Borvacsorák szereplőjeként azért is rendkívül felhasználóbarát dolog, mert remek párost alkot a sauvignon blanc-nal, azzal bizony! Lehet persze mással kísérletezni, de olyan ez, mint az épp szóban forgó házasság intézménye: nem találtak még fel jobbat.

A sauvignon blanc Bordeaux környékéről származik, de északabbra, a Loire vidékén találta meg magát istenigazából.

A világ boratlaszában Hugh Johnson így jellemzi a fajtát: "Illatában fű és éretlen gyümölcsök zöld ízei. Ízében erőteljesen zamatos és rendkívül frissítő. Nem jellemző, hogy barrikolnák, vagy hosszú évekig érlelnék, viszonylag fiatalon fogyasztandó.” Az én kedvencem Új-Zélandról valósi, szerintem a földkerekség összes sauvignonja közül ez mutatja a legtöbbet. Pedig hogy röhögtek húszegynéhány éve azokon, akik az első szőlővesszőket odavitték az isten háta mögé.

Egy új-zélandi Sauvignon Blanc-t, a híres-neves Tohut vittünk a spárgás szekció kísérőjeként magunkkal. Ha hazai, azaz a hideg klímájú Sauvignon Blanc-okhoz szokott az orrunk és a szánk, elsőre egész egyszerűen nem fogjuk érteni. Hogy ugyanis mi ez az egyszerre érett almás, citrusos, sőt bodzavirágos, édes illat. Hiszen ott olvasható a címkén, hogy Sauvignon az, minden kétséget kizáróan. Ami nekünk magyar borkedvelőknek fű, citrom, esetleg forró, optimista nyári vasárnapokon: félig érett egres, az most testes, sőt már-már (narancs)szirupos nedű. Méltó kísérője lett az első tételeknek.

Talán mondani sem kell, a vacsora komótos tempóban zajlik le, megfeledkezve a külvilágról hagyjuk magunkat sodortatni a menüvel. Halk nyögések hagyják el az ajkakat egy-egy fogás feltálalásakor, észrevétlen telik az idő. Nagyjából minden második tányér után a kellemesen hűvös teraszon tartunk kis szünetet. Aztán lassan elkövetkezik az este fő borának a pillanata is.

A Brunello di Montalcino a nagyok között is a krémek krémje. Amikor 1999-ben megszavazták az évszázad tizenkét legszebb borát, az egyetlen olasz egy 1955-ös Brunello volt. Gyűjtőknek ideális, mert nem csak minőség, de ritka (a felhozatal rendeletileg és fizikailag is erősen korlátozott), ráadásul legendásan hosszú életű.

Borunk csak a toszkánai Montalcino környékén fakad egy nagyjából 250 négyzetkilométeres területen, és a teljes termelés nagyjából 350.000 láda. A szakértők kínosan egyetértenek a tekintetben, hogy ez a fajta sehol másutt a világon nem képes hasonló minőségre. Lehet a klónokat a szélrózsa minden irányába telepíteni, soha nem árulják el Montalcinot. A titok állítólag abban rejlik, hogy ez nem egy nemes, nagy fajta, hanem egy csökönyös vadszamár, ami remekül alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, ergo, egyáltalán nem alkalmazkodott más viszonyokhoz, és csak az etruszk parasztnak eszik a tenyeréből. Egy szó mint száz: a Brunello di Montalcino tőrőlmetszett tájbor.

Viszont, avagy pont ezen okokból, nem adja könnyen magát. Igazi kékvérű: a kisujját sem mozdítja, hogy megszeressük. Nem gyümölcsös, nem szirupos. Viszont kifogástalanul elegáns és harmonikus. Olyan, mint egy Rolls-Royce egy zöldséges-merdzsó mellett. Kihívás megtanulni értékelni. Kell hozzá némi sznobéria, de kamatostól megtérül. Csak amikor a Brunellotól visszatérünk a való borok világába, érezzük igazán, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy találkozhattunk őfelségével.

A desszert előtt, átvezetésként még érkezik egy falat grillezett kecskesajt, nem mennyiség, tényleg csak falatnyi, aztán eperhabos rétestortát kapunk. Aléltan kibontunk mellé egy késői szüretelésű sárgamuskotályt Németh Attila pincészetéből. Desszertbor, az egyik legkiválóbb, ami ma található itthon. Vonzó, finom és elegáns. Aranysárga színe, tömény töppedt szőlőből származó mézes, érett sárgabarackot idéző illata elvarázsol.

És az elvarázsoltság, jelentem azóta is tart. Jók ezek az ünnepnek nevezett pillanatok, mikor - Zoránnal szólva - a ritka percek selyemszalagját együtt bontjuk fel.

Ja, jelentem: a házasságunknak további éveket szavaztunk meg. Éljen a boldogság!