Levendulaillatú bejegyzés, melyben szó esik az ifjúságról, Szerb Antalról és az almakompótról, de végül minden jóra fordul

Többnyire valami elégedettségfélével beszélt azokról az évekről. Vagy legalábbis mintha büszke lenne magára: mi mindenre képes volt, mennyi akadállyal megküzdött, s közben optimista tudott maradni. Volt, hogy szegény volt, de akkor is mindig vidám; volt, hogy fáradt, de elhivatott; volt, hogy nagyon jól ment, aztán meg jött az a válság, vagy mifene. Szóval küzdelmes, de szép idők voltak, ilyeneket szokott mondogatni így a hetvenedik felé ballagva a húszas-harmincas éveiről. Elhitték neki, mindig is meggyőző volt. Nagyon szeretett beszélni. És leginkább a múltról. De titkon szörnyülködve és kissé értetlenül tekintett vissza fiatal felnőttkorára. Viszont szerette a heget a hasa alatt. Megnyugtató, jó érzés volt, hogy a fia örökre nyomott hagyott a testén.



Innen nézve – innen a verandáról, a kicsit viseltes fonott székből, majdnem hetvenévesen – egyáltalában nem látszott ez az időszak olyan dicsőnek vagy hősiesnek, még kevésbé elhivatottnak, leginkább csak valamiféle kétségbeesett evickélésnek tűnt. Vadvízi evezésnek megáradt folyón, éles sziklák közt, amit persze a testvére igaziból művelt, de ő soha nem merte kipróbálni. Úgy rémlett, hogy azokban az években nagy ritkán, csak egy-egy röpke pillanatra fogta el az a jóleső érzés, hogy maga irányítja az életét, hogy képes erre, alkalmas rá, és hogy arrafelé halad, amerre szeretne menni. Az idő többi részében inkább azzal volt elfoglalva, hogy valahogyan, bárhogyan megakadályozza, hogy a meglepetésszerűen felbukkanó örvények nekicsapják a képzeletében elő-előbukkanó szikláknak. Mindig került valami kihívás (sose értette, miért szeretik az emberek így nevezni az erejüket meghaladó feladatokat), és bár legtöbbször megoldotta őket, de túl sűrűn jöttek, soha nem volt ideje rendesen végigcsinálni, nem volt ideje a saját igénye szerint elmélyülni, épphogy összetákolni volt csak ereje, örökké elégedetlen maradt az épp elért eredménnyel. Mindig azt hitte, minden egyes nehézségnél, hogy jó, ha ezen túl vagyunk, akkor már biztos minden rendben lesz, nyugalmasabb vizek következnek, lehet ringatózni a gumimatracon és napozni közben, s még csak le sem ég az a pici orra. Persze erről szó sem volt, inkább csak egyre nehezedett a terep.



Eleinte rengeteg könyvet olvasott, bújta az internetet, könyvkötést tanult, valamint abba a hitbe ringatta magát, hogy egyszerre képes elvégezni komoly, felelősségteljes munkáját és vidám, laza, fiatalos életet élni. Hogy belefér, ha vezetni tanul, gyereket nevel, dolgozik, angolra jár, kötöget, kertészkedik, továbbképzi magát, telket keres a majdani házához, barátokkal találkozik, mert ők érdeklik, társasjátékot játszik velük, levezényel egy építkezést, színházba jár és filmeket néz. Teljesen lehetetlen feladatnak tűnt az egész így visszatekintve. Valami ugyanis mindig volt. Vagy kicsúszott alóla a tutinak gondolt munkahely, s kezdhette a semmiből a saját cégét felépíteni, vagy jött egy „velem-ilyesmi-nem-történhet-meg” betegség, meg aztán szembe kellett néznie (szerinte túl korán) a visszafordíthatatlannal is. De ami a legfurcsább és leginkább érthetetlen, hogy akkoriban boldog volt, olyan igazán, felhőtlenül boldog.



Persze, emlékszik a nehézségekre is, de tisztán fel tudja idézni, hogy akkoriban úgy gondolta: boldog. Gyakorta, s szívesen idézte fel nyári alkonyatkor ott a fonott karosszékben, mi mindent szeretett, mitől érezte akkoriban olyan valószerűtlenül boldognak magát: szeretett mezítláb mászkálni a lakás hideg kövén, meg odakint is, a még harmatos reggeli fűben, hídon átmenni gyalog: az különösen jó érzés, mikor az ember érzi a talpával, hogy remeg a híd. Szerette, ha péntek délután az elképesztően forgalmas városban hátát egy lámpaoszlopnak vetve mozdulatlan pont tudott lenni a káosz közepén. Szerette rengetegszer egymás után meghallgatni ugyanazt a giccses számot. Imádta századszorra is megnézni a Sült zöld paradicsomot, és kritikátlan lelkesedéssel bámulni minden filmet, tévéreklámot és színdarabot, amelyben Szervét Tibor egy pillanatra is feltűnt. Szerette, hogy egy csomó verset és dalszöveget tudott kívülről, bármilyen haszontalan tudás is ez. Szerette azt a fajta összhangot, amikor egy beszélgetésben teljesen értette, mire gondol a másik, és az is értette, mit mond ő. Meg azokat a nagy beszélgetéseket új ismerősökkel, amikor kiderültek a közös pontok, a „nahát-nekem-is-épp-ez-a-kedvenc-Tarantino-filmem”- jelenséget. Megnyugtató. Szeretett sokoldalú nő lenni, sokféle, nehezen összeegyeztethető dolgot csinálni egyszerre, és néha, titokban, csak magának azon hisztizni, hogy hogyan férnek meg ezek az életében. Szerette az eső utáni időt, a furcsa fényeket, a frissen őrölt kávé illatát, az osztrigát, a créme brulée-t és megszállottan gyűjtötte a karácsonyfadíszeket.




Szeretett vonaton utazni nagyon messzire, és közben kibámulni az órákig nem változó tájra, ami minden pillanatban mégis más, meg azt a pillanatot, amikor felszálláskor a repülőgép kereke elengedi a kifutópályát. Szeretett sok embernek nagy és exkluzív vacsorákat adni, meg egyedül a spájzban állva lekvárt kanalazni az üvegből. Imádta a kölyökmacskákat, mert helyesek, és a felnőtt macskákat, mert jellemek. Szerette regényhősnőnek képzelni magát, és állatkertbe járni, hülyeségeken röhögni a férjével, meg szerette a nagy, komoly beszélgetéseket a fiával, és táncolni, és enni a fürdőkádban, utazni, meg a pastist, a kislányos papucscipőt, pedig nagyon rosszul állt neki. Szerette még Für Anikó hangját, Szerb Antalt, Marquezt, a Häagen Dazs fagyit és Benjámin László verseit.




Hátborzongató volt visszagondolni ezekre ott, az egyre inkább árnyékba kerülő fonott karszékben, s tulajdonképpen nagyon örült, hogy nem kell az egészet végigcsinálnia még egyszer. Azt mondják, az öregség szenvedés, és ő becsülettel panaszkodott is az ízületeire, a drága gyógyszerekre, a mai fiatalokra, az időjárásra, meg az összes dologra, ami miatt boldogult leánykora óta panaszkodni hallotta az időseket, de valójában semmi pénzért nem lett volna újra fiatal. Ötlete sem volt, hogyan lehetett volna legalább valami nem túl nehéz evezőstúrát csinálni ebből az egyik zuhatagtól a másikig sodródásból. Persze, könnyű azt mondani, hogy nem kellett volna elvállalnia egy csomó feladatot, de ahhoz nyilvánvalóan túl hiú volt. Menekülésnek tűnt volna. Meg hát szeretett fontos lenni. Most viszont nagyon szerette, hogy már nem kell fontosnak lennie. Bár egy csomó dolga volt, persze, főleg házimunka, a főzés, amit egész életében imádott, meg a macskák ellátása, meg mindenféle apróság, amit kitalált magának, le kell szedni az almát, meghámozni, megfőzni kompótnak – azt imádják az unokák, ahogyan csak ő csinálja, vaníliarúddal, meg egy csillagánizzsal, jaj, istenkém, mennyi munka az.




Titkon szeretett amolyan bolondos, macskás öregasszony lenni. Végre nem volt szenvedés a reggeli felkelés, hanem magától ébredt a valaha beidegződött hajnali fél ötkor. Üldögélt kicsit a konyhaasztalnál, írni már nem nagyon volt kedve, inkább olvasgatta a régi naplóit, fotókat nézegetett, egyéb haszontalan dolgokkal ütötte el az időt. Elmélázott, mit süssön a talán betoppanó unokáknak, de leginkább csak ücsörgött egy pohárka vörösborral a napfényes teraszon, a diófán csivitelő madarait hallgatva. Bár a bort megtiltotta az orvos, de hát hogyan vehette volna komolyan azt a kölyökképű háziorvost? Ő már akkor borospincékben pihente ki a hétköznapokat, amikor az orvos még meg sem született.




Azért azt a taichi dolgot ki kellett volna próbálnia, biztosan kevésbé fájna most a háta, meg egyébként is, saját almafái alatt taichizó öregasszony, az mekkora vagányság lenne már.