Mikor van ősz?

Mikor van ősz? Ha megjelenik a piacon a hatalmas, mosolygós sárga sütőtök. Ha már nem evidencia vasárnap délután a teraszon ücsörögni, hanem ajándék. Ha egyre kevesebb fagyi készül a konyhámban, viszont birsalmasajt recepteket keresgélek esténként a neten, egy illatos teával a kezem ügyében. De leginkább akkor van, amikor elindulunk Villánykövesdre. Mert az ősz (főleg egy magamfajta borkedvelőnek) ott a legcsodálatosabb.

Jó pár éve már, hogy az október errefelé ér minket. Vannak törzshelyek, kedves borászok, bejárt sétautak, ismerős pinceajtók, mégis minden kirándulásunk egy kicsit más, mint ahogy bor sem készül soha két egyforma. Évenként új és új izgalom keríti hatalmába így szüret után a borászt, s a borfogyasztót egyaránt.

Ezt az izgalmat pedig ott helyben, a gazdákkal együtt érdemes átélni, kíváncsian bekukkantva a pincékbe, bele-bele szagolva a poharakba, nagyokat sétálva a dűlők közt, a már fáradó napsütésben. Örülni annak, hogy errefelé kicsit megáll az idő, és hallgatni a meséket az évszázados családi pincészetekben apáról fiúra szálló tudásról, réges-régi és új technológiákról, időjárásról, gondról, örömről.

Lassú-szép vidéki életet élni pár napig, az itt ragadt múlt levegőjét szívni be. Belenézni a helyiek tiszta tekintetébe, akik valahogy sokkal nyugodtabbnak tűnnek, mint elrongyolódott mosolyú városi vendégeik.

A bor, a táj és a múlt elválaszthatatlan egysége ejt itt rabul. Aligha teremne ilyen kiváló nedű történelem és mítosz nélküli unalmas tájon. Errefelé szelíden hullámzanak a dombok, mindent elborítanak a jellegzetes, kövekkel borított domboldalak szőlőültetvényei, melyeken szürreálisan göcsörtös, kicsi és öreg „borfák” nőnek. Azt mondják a borászok, kapálni persze nem öröm a sziklás talajon, de a kő nappal beszívja a meleget és éjjel kamatostul adja vissza: tüzesebb bort terem az ilyen napsütötte köves dűlő.

Mondom, szeretünk ide járni őszidőben. Van hát helyismeretünk, még szeptember elején lefoglalom állandó szállásunkat Villánykövesd egyetlen picike panziójában. A közeli Villányban volna több lehetőség is, a borászok nagy része fenntart pár szobányi vendégházat, de Villány igazi turistacélpont, ott már nem könnyű olyan pincét lelni, melyből ne harsány mulatás zaja szűrődne ki. Ott nehéz összetalálkozni a borásszal, fizetett alkalmazottak mérik – kívánságra akár euróért is – a hegy levét. Először csak körbejárunk, be-be nézünk az ismerős pincékbe, szomorkásan vesszük tudomásul, hogy most valahogy jóval több a mulatni, dalolni vágyó nagy létszámú társaság, mint más években. Még nem érződik a mostanság egyre többet emlegetett válság, folyik a pénz s nyomában a bor, kapatosan vidámabb a világ.

Pár órára elbújunk a világ zaja elől, a borvidék legrégebbi pincéjébe beszéltünk meg borkóstolót. A község Villány felőli oldalán áll az 57 híres, műemlék pince,

de ezekkel szemben, a hegy oldalában található a Batthyány pince, amit borkatedrálisnak is neveznek.

Olasz, francia és német templomépítő mesterek építették 1754-ben, gyönyörű, egyedülálló méretű boltívei alatt tartják minden év szeptemberében a Nemzetközi Bordal Fesztivál megnyitóját.

A gótikus oszlopok között 4000 hektoliter bort tárolnak akkora tölgyfahordókban, hogy Erzsike néni csak létráról tudta a lopóval a hordómintát prezentálni.

Mikor kijövünk, még nincs egészen sötét, megint nem tudunk ellenállni egy léleküdítő sétának. Átkelünk a főúton, s máris a pincesoron vagyunk.

Villánykövesden vezet át a Villány-Pécs főút, ez gyakorlatilag a háromszintes pincefalu alsó sora. Itt állandóan teherautók, esténként pedig többnyire a jókedv dübörög. A kapukon táblák: „szőlőoltvány eladó”. Nagyon értenek a szőlőhöz. Ha valahol az országban egy gazda át akarja oltatni a tőkéit, könnyen lehet, hogy villánykövesdi asszonyok fogják elvégezni a kényes munkát, a fajtaváltást. Családok sora foglalkozik nemzedékek óta ezzel a növénnyel, ismerik minden titkát. Szigorúan korlátozzák a hozamot ha kell, hogy a tőke termékeny energiája ne szóródjon szét a szapora fürtökbe.

Csalhatatlan érzékkel válogatják a különböző dűlőkről származó szőlőket, hogy aztán számtalan mozaikkockából álljon össze egységes képpé a bor. A tüzes, sűrű, gazdag vörösök úgy születnek meg végül, mint a fény, mely a szivárvány színeiből fonódik egybe. Hosszú, nehéz munkát igénylő folyamat, míg a tőke bort terem. A forgalmazást regulázó, egyre bonyolultabb szabályoknak „köszönhetően” nem lett könnyebb az utóbbi években borásznak lenni. De a vilánykövesdiek makacs kitartását, nehezebb időket is átlépni szándékozó akaratát látni minden pohár borban. Úgy vetik egymásnak a vállukat a gazdák, mint a pincesor sűrűn egymás mellé-fölé épített falai.

Mikor végül aláereszkedünk az egyik boltíves szentélybe, s a gazda kibont egy palackot, szóval ami akkortól történik, az túl van marketingen, turizmuson, divaton és piacgazdaságon. Akkor egyedül maradunk a megöregedett pince penészillatával, a súlyos pinceajtó fájdalmas nyikordulásával, a kiszolgált, öreg hordók szomorúságával. Akkor érzékeink átitatódnak a lopó csiklandós kacagásával, a bor mellé szelt karéj roppanásának hangjával. Csodálom az idős férfi minden felesleg nélküli mozdulatait. Az öreg szája sarkában halvány mosoly, ahogy számhoz emelem a borát, s ez a mosoly lassan átvezet abba a szótlan melankóliába, mely annyira vonzó számomra ebben a vidékben.

Ettől a boldogságos tájtól pár tíz kilométerre kezdődnek az Ormánság falvai, annak az Ormánságnak, melyről Moldova György legutóbb megjelent „Ha az Isten hátranézne…” című riportkötete szól. Közvetlenül az utazás előtt csuktam be a második kötetet, kíváncsian vettük hát az irányt egyik reggel a déli határ felé.

Moldova korábban – állítólag – azt a címet akarta adni könyvének, hogy „Akiket az Isten kiejtett a tenyeréből”, de rájött, hogy ezek az emberek sosem voltak ott.

Zsákfalvak, ahonnan már nem vezet út tovább, 90-100 százaléknyi cigány lakosság, munkanélküliség, nyomor. A kötet egy riportalanyának szavai csengenek a fülemben, míg átgurulunk a településeken: „Ha ledózerolnák az egész Ormánságot, senkinek sem hiányozna, talán még észre sem vennék.”

Az egyik házban a szobában tartják a malacot, mert félnek, ellopják a szomszédok. Óvoda, iskola nincs, van ahol már kocsma sincs.

Miközben csodaszép református templomaik lassan tönkremennek.

Kórós:

Drávaiványi:

Moldova is rég hazaérkezett, mi is visszaszállunk az autónkba, csak ők maradnak itt örökre a kilátástalanságban.