Halodnij borscs

Az oroszoktól érdemes tanulni, különösen leves fronton. (Egyéb frontokon meg úgyis megkövetelik, ha a történelem helyzetbe hozza őket.)

A borscs valódi gyöngyszeme az orosz gasztronómiának (a lengyelnek is, de erről majd máskor, máshol). Hatalmas előnye, hogy viszonylag egyszerűen elkészíthető, szemben például másik nagy favoritommal a szoljankával. Csak idő kell hozzá és türelem, abból pedig tapasztalatom szerint Oroszországban akad bőven. A hozzávalók se nem túl drágák, se nem nehézkesen beszerezhetőek, így minden adott ahhoz, hogy egy különösen tartalmas, a hagyományostól kissé elkalandozó ízvilágú, vadító színű, de mindenképpen nagyon finom levessel rukkoljunk elő.

Eredetileg igazi téli egytálétel, ami egyszerre gyönyörködteti a szemet, melengeti az átfázott testet, és nem utolsósorban laktat. Próbálna csak meg valami könnyű, vajban párolt zöldbabot letenni egy szibériai Barbie az ő favágó Kenje elé. Szentpéterváron azonban, egy különösen forró nyári estén, kedvenc éttermünk étlapján halodnij borscs néven bukkant fel, és örök időkre beírta magát a kedvencek közé.

A beszédes nevű „Út a kommunizmusba” étterem, a retróra fogékony turistának hamar tuti vacsorázó helyévé válik. Belvárosi, metróhoz közeli, ár/érték arányban is vállalható, a kaja korrekt felsőközép. Legfőbb vonzereje azonban a berendezésben és az ebből adódó légkörben keresendő. Körben a falon a dicső Szovjetunió emblematikus szlogenjei erősítik a „fílinget”, a plafonról a köztársaságok zászlajai lógnak.

A törzshelyünkké vált asztalka mellett az ablakmélyedésben mesekönyv, a várakozás közbeni vodkázáshoz találomra felcsapom. A képen a lángoló tekintetű Lenin magyaráz a köréje gyűlő, rá megbabonázva figyelő elvtársaknak. (Pedig közéjük is lövethetett volna)

Olyannyira elmerülünk a versbe szedett szöveg tanulmányozásában, hogy szinte felriadunk, mikor a megrendelt jéghideg levest kis szilkében elénk teszi a pionír egyenruhás, térdzoknis, vörös nyakkendős pincérnő.

Saját konyhánkban rekonstruálni fekete kukazsákba öltözve, előzőleg a konyhapultról minden ott tárolt tárgyat likvidálva, valamint szigorúan gumikesztyűben érdemes. Ellenkező esetben nem csak a kezünk, és kedvenc, bárányka-mintás sárga topunk, de a fülünk mögötti kispolctól Berzsián macska farka hegyéig bármi pinkbe borulhat.

Ne hagyjuk, hogy a bonyolultnak tűnő óvintézkedések sorozata elriasszon bennünket. Tegyük meg a megfelelő lépéseket, barátkozzunk meg a (végül mégis mindig előforduló) véletlenszerűen felbukkanó babarózsaszín minták gondolatával, és lássunk végre neki művünknek, mert a végeredmény mindenért kárpótolni fog.

Első lépésként a szép darab marhalábszár hideg vízben a kondérba kerül főni. Amikor felforr a víz, lehabozzuk, és fűszerezzük babérlevéllel, sóval és szemes feketeborssal. Dobjunk a vízbe két fej hagymát is, a végeredménynek nem fog hátrányára válni. Ekkor van erős másfél óránk a többi hozzávaló előkészítéséhez.

A céklát, a répaféléket meghámozzuk, nagyobb lyukú reszelőn lereszeljük. Fél fej káposztával ugyanígy teszünk. Ha a művelethez nem áll rendelkezésre reszelő, nekifoghatunk egy éles késsel is, avagy amennyiben plasztikai sebészek vagyunk lézerrel, lényeg, hogy végül zúdítsuk a kondérba a zöldségeket. Ha jó ütemben haladunk, nagyjából ezen a ponton keletkezik üres negyven percünk, nyugodtan lehet szabadfoglalkozást tartani. (Lásd még: szabadnép félóra.) Akár neki is állhatunk a második fogásnak, ha tervezünk ilyesmit, vagy édes-bús orosz dalokat hallgatva borozgathatunk. (Bár sehol nem találtam olyan receptet, mely vörösbort írna elő a lébe adagolni, viszont a hozzávalók beszerzése során, jó gasztronautához méltón, biztosan hazajött velünk egy palack. Na ugye.)

Amikor a hús közel puha, kihalásszuk, és ezt is apróra daraboljuk, felkockázzuk. A léből kiemelhetjük a hagymát és megszabadulhatunk tőle, de meg is lehet enni. A hússal együtt tehetünk a formálódó dolgozatba egy-két kanál paradicsompürét is. A cékla elképzelhetetlenül lassan puhul, itt ismét elővesszük oroszos türelmünket. Mikor aztán végleg elveszítjük, kimerünk a „sűrűjéből” mintegy kétharmadnyit és merülő-, más néven botmixerrel simára turmixoljuk. A keletkezett anyagot 2 dl tejföllel simára keverjük, s így visszazúdítva a levesünkbe már be is sűrítettük azt. Só és bors biztosan kell még bele egy kevés. Végezetül facsarjuk bele egy citrom levét, majd helyezzük el művünket a hűtőszekrényben. Kevés vodkával kikevert jófajta házi tejföllel, apróra vagdalt snidlinggel és fekete kenyérrel jéghidegen tálaljuk.

Feltétlenül igyunk hozzá egy kis vodkát, s amennyiben olyan szerencsések vagyunk, hogy az ominózus vacsora előtti forró délutánon jártunk Szentpétervár mellett, az orosz uralkodók nyári rezidenciájában, a petrodvoreci „orosz Versailles”-ban, akkor idézzük fel emlékeinket:

Ha ilyesmi nem áll módunkban, akkor egyszerűen könnyek között gondoljunk Moszkva anyácskánkra, vagy anyácskájukra - vérmérséklet szerint.